Amíg élek én - A Diósgyőri VTK szurkolótáborának lebilincselő története

A DVTK nem a második legjobb csapat idehaza, még csak bajnokok sem voltak soha, de van egy régió ebben az országban, ahol százezreknek ez a gárda jelenti a csapatot, a sportot, a szórakozást, a közösséget, a közéletet. Sőt, az utolsó szó elé talán fölösleges is odaírni, hogy „köz”: a DVTK sokaknak az életet jelenti. Túlzásnak tűnik? Ebből a könyvből kiderül, hogy miért nem az.

***

– Figyelj, Diósgyőrben nem nagyon lesznek ám futballsikerek – mondja Zénó és pálinkával kínál. Egy temető és egy omladozó pártház között állunk, Miskolc szívében, és egy szezonindító buszos túrára indulunk Budapestre. Elmagyarázom neki, hogy engem csak másodsorban érdekel az, ami a pályán zajlik, amire én igazán kíváncsi vagyok, az a lelátó. Mert történhet bármi, a folyamatosan fogyatkozó és megannyi más kihívással küzdő Miskolcon a stadion valahogy mindig amolyan társadalmi lakmuszpapírrá válik.
– Na, ez egy nagyon szép szociográfiai feladat, fejtsél meg minket! Fejtsd meg azt, amire mi magunk se jöttünk rá, pedig jó pár túrán felmerült már, kérdezgettük magunktól, hogy miért vagyunk, mitől vagyunk ilyen vadak? Vagy miért vagyunk büszkék rá, hogy időnként rendesen nekimegyünk fejjel a falnak – mondja Zénó ezt már a Fáy utcai stadion büféjében, és monológját csak akkor hagyja félbe, amikor egy hatalmas csattanást, majd hangos morajlást hallunk. Utólag derül ki, hogy a DVTK egyik játékosa éppen kapufát lőtt a Vasas elleni, 0-0-ra végződött, másodosztályú szezonnyitón.
Igen, Zénónak igaza van: a Diósgyőrt valóban elkerülik a futballsikerek, viszont a lelátójuk egy hallatlanul izgalmas világ, telis-tele rengeteg elképesztő figurával és hajmeresztő történettel. Ha úgy tetszik, szociográfiai megfejteni valóval.