A lélek beszéde - Írások a magyar nyelvről

Kosztolányi Dezső nemcsak a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, akinek verseit is, prózáját is mindig olvasni fogjuk; nagyszerű és eredeti gondolkodó is volt, akinek az írásai magával ragadó szépséggel és mélységgel tárják fel a nyelv már-már irracionális csodáját. Cikkeinek és esszéinek jelentős része épp erről szó, az anyanyelvünkről, melyről talán senki sem írt olyan elkötelezettséggel, odaadással, rajongással és világosan, mint ő.

A nyelv fölötti állandó örömteli csodálkozása – „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható” – az e kötetbe összegyűjtött írásain is szüntelen átizzik.

Aki szépen akar magyarul beszélni (vagy akár írni), annak szinte kötelező időnként Kosztolányit is olvasni – már csak azért is, mert őt olvasni ugyanolyan élvezetes lehet, amilyen élvezettel ő maga írt. S talán nem árt elgondolkodni azon is, amit ő oly lelkesen hirdetett: hogy „nem hányaveti nemzetieskedésből, de áhítatos szeretetből” a magyar nyelvnek szüksége volna a folyamatos gondoskodásra, tisztogatásra, gyomlálásra és tudatos gazdagításra. 

„Goethe azt írja, hogy aki nem ismer idegen nyelveket, az az anyanyelvét sem ismeri. Ez igaz. Csak tükörből pillanthatjuk meg tulajdon arcunkat, s akkor tudjuk meg, kik vagyunk, ha látjuk, miben különbözünk másoktól. De aki már az anyanyelvét sem ismeri, az ember sem lehet. Nemzetközi ember nincsen. Az politikai fogalom, annak is ábrándos és korcs. Nemzetközi gyermek pedig olyan hóbort, mely csak ebben a felemás korszakban születhetett meg. Ha valaki hottentottának akarja nevelni gyermekét, az nevelje hottentottának. De nem kapkodhat jobbra és balra, mert akkor fiából még hottentotta sem lesz, nemhogy világpolgár. Az ősi rendet nem lehet kijátszani.”