Pubi

Milyen kamasznak lenni, ha az ember nem számíthat a szüleire, ha érettebb és bátrabb, mint ők? Milyen városból falura kerülni, és belemerülni a csendbe? Milyen önállóságra vágyó nőnek lenni egy vadmacsó környezetben? Milyen felnőni egyetlen nyár alatt? Milyen szabadnak lenni egy fojtogató, izzó titkokkal teli közösségben, ahol az iskola sem lehet menedék, és a könyvtár jelenti az egyetlen ablakot a világra? Mekkora ára van ennek a belső függetlenségnek? Milyen szeretni és elveszíteni?
A Pubi egy lány regénye, de nem rózsaszín és reményteli, mert minden fájdalmas igazságot megmutat, anélkül, hogy bármit is szájbarágósan elemezne vagy kizárólagosan tematizálna. A zúzódások könyve és a szabadulások könyve. Fáj olvasni és jó olvasni. Ahogy a címszereplő mondja a saját életéről: „Ez nem egy lányregény. Nem lapozhatok előre.” Mi sem lapozunk, mert itt mindennek súlya és jelentősége van, a hámozott krumplinak éppúgy, mint a karamellás tejnek, a felboncolt pitypangnak vagy a piros lakkcipőnek. Tanúk leszünk, és cinkosok, áldozatok és bűnösök – nincs menekvés, benne vagyunk mi is, ellep minket a hallgatás és a kimondás vágyának rettenetes feszültsége. „Mindannyian tudták. Tudták, mi történik velünk.”
Gyönyörű, pontos, kegyetlen, gyöngéd, szenvedélyes és visszafogott, szűziesen érzéki regény ez, a magány és a némaság, a szaggató szeretet, a végzetes barátság, a szerelem és a sóvárgás története. Muszáj végigolvasni, mert éget bennünket is a kívánság és a kíváncsiság. Lélegzet-visszafojtva, tökéletesen odaadó figyelemmel haladunk előre, a leghétköznapi pillanatoktól a tragédiákig a bőrünkön érzünk mindent, amit a narrátor megtapasztal, legyen az ütés vagy ölelés, érintés vagy éhség, csók vagy rémület, miközben egyetlen kérdés dobol bennünk is, amit csak a teljes regénnyel lehet megválaszolni és megváltani: „Hogyan maradhattam néma?” (Szabó T. Anna)